Multis koromban több időgazdálkodási tréningen ültem. Ha akartam, ha nem, menni kellett, tehát küldtek. Persze ezt nem előzte meg vezetői visszajelzés, hogy fejlődnöm kéne ebbe az irányba, ezért nem is éreztem úgy, hogy ott kell ülnöm. Mint ahogy nem éreztem azt sem, hogy szétesős napjaim lennének, inkább azt, hogy kézben tartom a munka-magánélet kérdést és mindent is. Friss kétgyerekes anyaként ezt az egyet úgy gondolom, nagyon jól megtanultam.
De menni kellett. Nem egyszer, nem kétszer. Kérdőívek, tesztek, Eisenhower mátrix, Pomodoro, ABCDE technika és csupa olyan elméletet hallgattam egy helyben ülve, ami még véletlenül sem volt hozzáadott érték számomra.
Elsősorban azért, mert kötelező volt, másodsorban azért, mert nem láttam, hogy ebben mi számomra a fejlődési lehetőség, ha magam sem tudom, hogy miért van erre szükségem.
Élénken maradt meg bennem a kép, amikor egy rajzos feladatnál meg kellett szervezni egy napot. Majd kiderült, hogy nem jó amit csináltam, tehát nem jól gazdálkodom az időmmel.
Marhaság! – akkor mondtam ki először. Ki mondta, hogy csak egy megoldása lehet egy feladatnak? Ki mondta, hogy egy bugyuta feladat fogja meghatározni globálisan az időhöz és feladatokhoz való hozzáállásomat?
És ha már a feladatoknál tartunk…véletlenül sem tartalmazta a tréninganyag, amire a legnagyobb szükségem lett volna. Mire is? Nem segített senki abban, hogy a következő napon, amikor besasszézok a munkahelyemre, az ott lévő feladataimat hogyan tudom az idő függvényében még jobban menedzselni. Ugye, hogy ugye?
Egy dologra tuti biztosan jó volt az élmény. Már az íróasztalomnál ülve elgondolkodtam, hogy valaha összeírtam-e már a feladataimat. Mivel a válasz „nem” lett, nekiláttam. Ennek mentén született meg a TUMICSI tábla. Ugye, hogy hasonlít a LEAN-hez? Persze ez egy szuper ősi japán módszer helyett a TUdjuk MIt CSInálunk szónak a rövidítését jelenti, amit persze erősen véd a szerző jog ?.
Nekem a falra ragasztgatás, rajzolás és elektrosztatikus kártya segített ily módon a feladataimat átlátni és rendszerbe rakni, amelyekhez időtényezőt is adtam, a feladatokat pedig színekkel különböztettem meg (ez jelezte a prioritást).
Mire is jó egy negatív tréningélmény? Arra, hogy egy jó nagy adag dacból tovább lökődjek és kifejezetten jót tett, hogy ránéztem kívülről a saját feladataimra egy jó kis japán módszerre hajazó vizuális technikával. Egyet biztosan mondhatok, hogy a Tréningmásképp idő- és feladatmenedzsment tréningje nem okoz negatív élményt…sőt!
Nektek van hasonló élményetek? Nektek mi vált be?
